Sokan kérdeztétek a hétvége után, hogy miért volt ennyire különleges számomra ez az országos bajnoki győzelem. Talán aki régebb óta követi a magyar downhillt, annak nem kell bemutatkoznom, de a történet miatt mégis érdemes az elejéről kezdeni.
Tóth Péter vagyok, többszörös válogatott downhill versenyző. Tizenegy éves koromban kezdtem versenyezni, és hosszú éveken keresztül a downhill körül forgott az életem. A sportnak köszönhetően eljutottam világ- és Európa-bajnokságokra, rengeteg helyre utazhattam, és olyan embereket ismertem meg, akik ma is fontos részei az életemnek. Sok szép eredményt értem el a pályafutásom során, mégis volt egy dolog, ami valahogy mindig hiányzott a történetből: az országos bajnoki cím.
Az évek során már szinte poén lett belőle, hogy én vagyok az „örök második”. Persze ezen sokszor együtt nevettünk a barátokkal, de versenyzőként azért nem mindig volt könnyű megélni. Nem arról volt szó, hogy ne lettem volna elég gyors. Épp ellenkezőleg. Többször nyertem időmérőt országos bajnokságon, sokszor én voltam az, akit a döntő előtt a legesélyesebbnek tartottak. Aztán valahogy mindig közbejött valami.
Volt, hogy a pálya végén egy apró hiba döntött. Volt, hogy néhány tizedmásodperc hiányzott. Olyan is előfordult, hogy az országos bajnokság előtti hétvégén Szlovákiában eltört a kézközépcsontom, mégis rajthoz álltam, mert nem akartam kihagyni a lehetőséget. Minden alkalommal úgy éreztem, hogy most sikerülhet, aztán a végén mégis lemaradtam arról a bizonyos bajnoki mezről. Juniorként, elitben vagy open kategóriában, a történet valahogy mindig ugyanúgy végződött.
Érdekes módon ez nemcsak a downhillban kísért végig. Az elmúlt években a motorozás került előtérbe az életemben, és motocrossban is sikerült futamokat nyernem. Volt olyan szezon, amikor végig vezettem az országos bajnokságot, de a végén egy technikai hiba és egy tönkrement motor miatt ott is a második hely jutott. Valahogy mindig ott volt az érzés, hogy amikor igazán számítana, valami hajszálnyival megakadályozza a végső sikert.
Közben persze teltek az évek. Körülbelül kilenc éve hagytam abba az aktív downhill versenyzést, és az utóbbi négy évben már szinte teljesen a motorozásé volt a főszerep. Annyira, hogy közel két éve saját bringám sincs. Ha őszinte akarok lenni, az elmúlt négy évben nagyjából a két kezemen meg tudom számolni, hányszor ültem kerékpáron.
Éppen ezért teljesen váratlanul jött az idei országos bajnokság története. Liszi barátom vetette fel az ötletet, hogy hozza el a bringáját a versenyre, én pedig nevezzek be és menjek egyet a hangulat kedvéért. Nem volt mögötte különösebb terv vagy célkitűzés. Egyszerűen csak szerettem volna találkozni a régi barátokkal, akikkel már nem sokszor fut össze az ember, és újra átélni azt a különleges hangulatot, amit egy országos bajnokság jelent.
A hétvége azonban egészen másképp alakult, mint vártam. Egy olyan modern mullet bringára ültem fel, amilyennel korábban még soha nem mentem, de hamar kiderült, hogy a jó dolgokat könnyű megszokni. Ahogy teltek a menetek, egyre jobban éreztem magam a pályán, de még így sem gondoltam volna, hogy komoly eredmény lehet belőle.
Ezért is lepődtem meg annyira, amikor az időmérő végén megláttam az eredménylistát. Az első helyen álltam, ráadásul nem is kis előnnyel. Abban a pillanatban egyszerre ugrott be az elmúlt tizenöt év összes emléke. Az összes elveszített döntő, a második helyek, a sérülések és a kihagyott lehetőségek. Hirtelen újra ott volt minden a fejemben.
Talán emiatt volt a döntő előtti érzés is különleges. Nem az járt a fejemben, hogy most nyerni fogok. Sokkal inkább az, hogy vajon ezúttal hogyan talál meg az a bizonyos országos bajnoki „átok”, amely annyi éven keresztül elkísért. Aki volt már hasonló helyzetben, az pontosan tudja, hogy az ember ilyenkor nemcsak a pályával, hanem a saját emlékeivel is versenyez.
A döntőben aztán minden összeállt. Nem volt tökéletes kör, de sikerült elkerülni azt az egy hibát, ami korábban annyiszor megfosztott a győzelemtől. Amikor leértem, még nem igazán fogtam fel, hogy mi történt. Aztán megérkezett a hivatalos eredmény, és ott állt a nevem az első helyen.
Tizenöt év után végre sikerült.
Abban a pillanatban nem egyszerűen egy versenyt nyertem meg. Sokkal inkább lezárult egy történet, amely gyerekkoromban kezdődött, és hosszú éveken át íródott. Egy történet, amely tele volt sikerekkel, de ugyanúgy tele volt csalódásokkal is.
Ma már őszintén azt gondolom, hogy ezek a második helyek is hozzátettek ahhoz, aki lettem. A dobogó bármelyik fokára felállni megtiszteltetés, és büszkén tekintek vissza minden egyes versenyre, még azokra is, amelyek után csalódottan álltam a célban. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy egy versenyző számára talán a második hely a legfájdalmasabb. Elég közel vagy a győzelemhez ahhoz, hogy szinte megérintsd, de mégis lemaradsz róla.
Talán ezért jelent nekem ennyit ez az országos bajnoki cím. Nem azért, mert ez a legnagyobb eredmény, amit valaha elértem, hanem azért, mert erre vártam a legtovább. Tizenöt éven keresztül.
A sport rengeteget adott nekem: bejárhattam a világot, fantasztikus embereket ismerhettem meg, és olyan emlékeket gyűjthettem, amelyek egy életre velem maradnak. De most először érzem azt, hogy ez a történet teljes lett.
És ezért gondolom azt, hogy bármi is történjen még a jövőben, ez a győzelem valószínűleg örökre a legszebb marad számomra.
fotók: RideShop.hu és Tóth Peti archiv
