Múlt, jelen és jövő: Beszélgetés Liszi Attilával!

Liszi Attila neve az újabb generáció számára is ismerősen csenghet. Az évről évre erősödő és a sportág csúcsának számító Downhill Világkupán eddig csak neki sikerült egyedül döntőbe jutnia. 2013 óta sok minden változott, visszavonult a sporttól és a motorozásban próbált szerencsét. A jövőben viszont újra nagy hangsúlyt kap majd a bringa számára, az egyik Budapesthez közeli motocross pályára kísértük el!

2013. Szeptembert írunk, a leogangi Downhill Világkupán 62. helyen először magyarként sikerült kvalifikálnod magad a döntőben. Mondhatjuk, hogy ez volt az a nap, amikor a belefektetett kemény munka meghozta a gyümölcsét? Számodra ez volt a legfontosabb versenyeredmény pályafutásod alatt?

A világkupa top 80-as döntő már a kezdetektől fogva az egyik legnagyobb célomként volt kitűzve, mivel sokáig elérhetetlennek tűnt, és az előttem lévő generációkból sem sikerült senkinek. Évről-évre közelebb jutottam hozzá, 2011-ben Val Di Sole-ban már csupán 1,9 másodperccel kellett volna gyorsabbnak lenni a bejutáshoz, mindezt a világ egyik legkeményebb downhill pályáján. Tudtam, hogy közel járok, a 2013-as leogangi Világkupán is úgy indultam el, hogy szerettem volna kvalifikálni, tudtam, hogy képes vagyok rá és végül sikerült is, a 80-on bőven belül a 62-ként. Hatalmas öröm volt, mondhatjuk pályafutásom csúcsának is, hiszen a világ legkeményebb mezőnyében sikerült helyt állnom. Beérett a kemény munka.

Minden győzelem vagy a világ élmezőnyében elért eredmény egyformán kedves emlék számomra, de a top 80-as kvalifikáció és az Európa-Bajnokságon elért 8. hely a legkiemelkedőbb mind közül.

Az ominózus eredmény után még egy darabig versenyeztél, de aztán kis szünet következett. A 2017-es Downhill Országos Bajnokságon visszatértél és dobogós helyen végzetél. Mi történt azóta veled? Miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod a versenyzést?

A 2016-os szezonra már teljesen kimerültem, sajnos ez a fajta kerékpáros életvitel az akkori színvonalon nem volt összeegyeztethető tovább. Mint versenyző, nyilván arra szerettem volna törekedni, hogy még előrébb jussak az eredménylistán, ezzel párhuzamosan kell többet is tenni az ügy érdekében, de erre nem volt lehetőség. Amikor épp nem dolgoztam, akkor a versenyekre készültem, de egy idő után annyira körülményessé vált, hogy semmiben se tudtam hozni a magamtól elvárt szintet, legyen szó munka, magánélet, edzések vagy épp a versenyekről. Senki se beszél róla, mert kényes téma, de a technikai sportok versenyzői szinten komoly anyagi beruházást igényelnek, itt jön szóba a szülői nyomás, ami szintén egyszerűsítette a döntéshozatalt.
A versenyzés utáni vágy a mai napig él bennem, így jutottam el a 2017-es OB-ra is. Jó barátom Zámbó Dávid felajánlotta, hogy ad egy bringát a versenyre, több se kellett, éltem a lehetőséggel. Akkor már nem voltam aktív downhilles, de egy kisebb borulással így is összejött a 3. helyezés.

A motocrossban viszont újra megtaláltad önmagad és friss újoncként évről évre szebb eredményeket hoztál a hazai versenyeken. Újra megtaláltad a motivációdat? Milyen volt a bringáról motorra ülni? Mennyire más világ? Milyen célokat tűztél ki magad elé?

Mindig is érdekelt a motocross, supercross, kb 2008 óta követem az amerikai AMA motocross és supercross versenyeket, csak idő kérdése volt, 2015-ben megvásároltam az első krossz motorom. Elsősorban edzésnek szántam, amit a bringán szerettem volna kamatoztatni. 2016-ban már komolyabban is foglalkoztatott a dolog és amint letettem a bringát, minden szabadidőmet a motoron töltöttem. Gyorsan fejlődtem, mivel a kerékpárról nagyon jó alapokat lehet átmenteni a motorra. Persze voltak a kerékpárról rossz beidegződéseim, például az, hogy a motort bokától a térdig szorítani kell, mivel 40 lóerőt és 100-110 kilót kell kordában tartani, a bringának pedig hagyni kell a lábak között mozgásteret. Ennek köszönhetően közel két évembe került mire megtanultam normálisan ugratni és ülve kanyarodni kitett lábbal. Idegen volt számomra ez a mozgásforma.

Nem kellett sok idő és eldöntöttem, hogy amatőr bajnokságot szeretnék nyerni mx2 kategóriába. 2017-ben már voltak jó versenyeim, párszor a dobogóra is fel tudtam állni. 2018-ban már teljes szezont futottam és sikerült megnyernem az Országos Bajnokságot, valamint a Klimaszig kupát III. osztály mx2 kategóriában. 2019-re II. osztály mx2 bajnokságot szerettem volna nyerni, de egy sérülés keresztülhúzta a számításaimat.

Az utóbbi 1-2 évben új oldaladról ismerhettünk meg, elindult a Liszi Downhill School, rendszeres edzéseket tartasz és segíted a jövő downhilleseit, hogy elérjék céljaikat a versenyeken vagy csak egyszerűen jobb bringásokká váljanak. Miként jött az ötlet, hogy oktass? Mindig is szerettél segíteni a kezdőknek vagy csak belecsöppenttél?
Mondhatjuk, hogy újra megtaláltad a motivációdat a bringában?

Az ötlet a motocrossnak köszönhető, amint meglett az első motorom instrukciókat kaptam, hogyan is kell használni, mivel nem úgy megy, mint sokan gondolják, hogy ráülök és húzom a gázt, meg kell tanulni irányítani és működtetni a kezelő szerveket: kuplung, első-hátsó fék, gázkar. Minden végtag funkciót végez. A motocrossban bevett szokás, hogy az előző versenyzésben sikeres generáció tovább adja tudását a fiatalabb generációnak. Ez is olyan sport, mint bármelyik másik, szükség van edzőre, aki hozzásegít a szükséges technikai tudáshoz és segít az erőnlét fejlesztésében. Biztos vagyok benne, hogy én is ezért tudtam olyan hamar eredményt elérni az motocross-ban, mert a kezdetektől fogva hiteles versenyzői múlttal és eredményekkel rendelkező edzőhöz jártam. Czúni Lászlótól kaptam meg a szükséges tudást ahhoz, hogy eredményes lehessek. A boxolókat boxolni tanítják, a úszókat úszni, a motorosokat motorozni, a bringásokat pedig bringázni, és még folytathatnám…
Innen jött az ötlet, hogy a magyar kerékpáros downhill szakágban nem volt korábban hasonló technikai edzés, legalábbis én nem tudok róla, ha lett volna, egészen biztos, hogy éltem volna vele. Sok kérdés merül fel bennem ezzel kapcsolatban, hogy mi mindenről nem tudtam időben tudomást szerezni, és mennyi idő, energia telt el azzal, hogy magunktól kellett kitapasztalni jóformán mindent a kerékpárkezelés, nyomválasztás, és a versenyzéssel kapcsolatban.
Szeretném forradalmasítani a downhill edzéseket és az új, valamint régebbi generációt hasznos információkkal ellátni. A hobbi bringásokat megtanítani, hogyan tudnak nehéz terepen biztonságosan közlekedni, a versenyzőket pedig hozzásegíteni ahhoz, hogy eredményesek lehessenek.
Leginkább a versenyzők felkészítése motivál, szeretném, ha a következő generációkból sikerülne olyan versenyzőket kinevelni, akik világszínvonalon is megállják a helyüket, és túlszárnyalják tanárukat.

A sérülések nem kerültek el, több sérülésen is túl vagy. Legutóbb a csuklóddal volt gond. Mennyire vetett vissza a motorozásban/bringázásban? Hogy vagy jelenleg?

2019 májusában motoros edzés közben buktam és eltört a bal csuklómban a sajkacsont. Sajnos a rossz diagnózisoknak köszönhetően csak három hónap után vették észre a törést, addig folyamatosan használtam, bringáztam is vele. A fájdalom elviselhető volt, és a vizsgálatok nem indokolták, hogy különösebben foglalkozni kelljen vele. Mire kiderült a tényleges sérülés a csont már álízületi stádiumba lépett, más szóval ketté tört és a két csont darab lekopott, eltávolodott egymástól. 2019 decemberében tudtak műteni, hamarabb sehova se kaptam időpontot. Csontbeültetéses műtétre volt szükség, a csípőlapátból vettek ki csontot, amit a sajkacsontba pótoltak és csavaroztak. A műtét sikeres volt, a regeneráció sajnos nem. Három hónap elteltével a beültetett csontblokk elkezdett felszívódni és idővel teljesen el is halt. Jelen pillanatban úgy fest a dolog, hogy a sajkacsont ketté van törve, de a csavar egyben tartja. A terepbringából származó rezonancia kifejezetten nagy fájdalommal jár, a motoron más a teleszkóp és a terepviszonyok, sokkal kevésbé fájdalmas, mint a bringa.

Sajnos múlthéten túlugrottam egy ugrót, és sikerült ellenívbe érkezni, történt valami, azóta rendkívül érzékeny a csuklóm és nyugalmi állapotban is van, hogy nagy fájdalmaim vannak, jelenleg nem is tudok vele erőt kifejteni. Remélem semmi komoly, de a jövőheti kontroll után már többet fogok tudni. 2020 nyár eleje óta a jobb térdemmel is problémák vannak, lassan ezt is ideje megnézetni.

Mik a terveid a jövőre nézve? Esetleg láthatunk még Világkupán vagy csak egy DH OB-n indulni? Vagy csak élvezni szeretnéd a bringázást újra?

Jelenleg a Downhill School prioritást élvez és a sérüléseknek hála versenyzés szóba se jöhet, de még egy jó bringázás vagy motorozás se a srácokkal. A DH sulira és a gyógyulásra összpontosítok, ha egészség nincs, semmi sincs. Nem zárkózom el attól, hogy láthattok még versenyezni Világkupán vagy OB-n, de pillanatnyilag nem mozgatnak ezek.

A jövőben a motorozás vagy a bringázás kap majd nagyobb hangsúlyt az életedben? Mik a céljaid az idei évre?

A bringa egészen biztosan nagyobb szerepet fog játszani, szeretném fejleszteni a DH suli lehetőségeit és a legtöbbet nyújtani a tanulni vágyóknak. Célom profi környezetet teremteni a versenyhétvégékre, utazásokra, felkészülésben. Nagyon motivált vagyok a DH sulival kapcsolatban, motorozás csak akkor lesz, ha idő jut rá. Szeretnék rendbe jönni a sérüléseimből és újra 100%-on üzemelni.

Köszönöm a beszélgetést és sok sikert az idei évre!

Liszi Downhill School oldalát itt tudjátok követni Facebookon!

Fotók és szöveg: Szász Norbert